Címlap Alkotók Időutazás rézbe álmodva

Szépséges tárgyak születése

Műszak alatt, a Meleghengermű vörösesszürke fényeiben, hengercsere közben aligha jut eszébe bárkinek, hogy a méretes alkatrészekhez szokott lakatos keze képes aprólékos, míves munkára is. Valamikor itt kezdett Zsember Zoltán karbantartó lakatos, majd a katonaság után tett kitérőt követően, tizenhat éve visszatért. Szürkére is morzsolhatta volna a folyamatos műszak a mindennapjait, de ő mást akart.

 

Látszik rácalmási, Dunához közeli otthonán is, hogy merít a régiek tudásából, tapasztalatából, saját kézműves munkájával gazdagítja környezetét, és egyben életét. Rézműves műhelyt keresek, de csak egy szépen takart asztalt találok az épített kályha melegében. Az ajtó fölött egy íj pihen, a falon réz domborművek csillognak. Régi viseletek, évszázadokon átkúszó motívumok emelkednek ki a rézlapokból.

— Íjászok tartottak bemutatót tíz éve Kulcson, a Mesterségek Bölcsője rendezvényen. Megtetszett, és elhatároztam, készítek magamnak egy íjat — beszél a kezdetekről —, leírást, könyvet kerestem hozzá. Kezembe került Huszka József 1929-ben kiadott, „A magyar turáni ornamentika története” című munkája, benne többezer éves aranyleletek rajza. A régiek díszítettek, saját magukat, tárgyaikat, amelyekkel dolgoztak, amelyekkel kapcsolatot teremtettek. A díszítéseknek jelentésük, erejük van. Ami megtetszik, megcsinálom.

Kutakodok, kötözködök, tanult-e korábban rajzolni, járt-e ötvösmesternél, hogy ellesse az alapfogásokat, de egyszerű válaszokat kapok:
— Csak arra gondolok, nem létezik, hogy ne tudnám megcsinálni. Rajzolni nem tudok, a kiválasztott mintát átmásolom a rézlemezre, aztán simogatom, masszírozom, a fém nyúlik — mutatja a finom ívű domborulatokat. Szerszámkészlete elfér egy bőr tolltartóban, műhelye az asztal.

— Időutazás az egész. Az itteni világból ki, és ott, ahol mindennek megvan a helye, oda meg be, ott egy kis időt töltök. Nyugalmat találok, ahol nincs fölösleg.
Történelemre, kézművességre, maradandó értékekre tereljük a szót. Kedvenc munkákról kérdezem, már ha egy alkotónak lehet kedvence. Tarsolylemezeket, ékszereket tesz az asztalra. Valamennyin megelevenednek a rajzokból, könyvekből ismerős minták. Vonzzák a tekintetet, jó kézben tartani, nézni őket és gyönyörködni egy-egy darabban. Zoltán elárulja, ha kilép az utcára, akkor felvesz egy karperecet vagy egy medált, valamit, amit saját magának készített, maga védelmére a rosszal szemben. Megfigyelem mellénye apró rézgombjait, régi egyforintosokból alakította, a címert megóvva. Sok mindent megismert munka közben magyar történelmünkből, néprajzunkból. Legfontosabb tapasztalása az alkotás öröme.

— Munkáim között vannak „mondva csináltak”, azaz rendelésre készítettek. Felkínálni a munkámat, az nekem nem megy. Ismerősök útján találnak meg. Legutóbb egy karácsonyi ajándékot kértek tőlem, megmondták, kinek szánják, s azt, hogy készítsek valamit, ami neki szól. Tetszett a megrendelőnek, tetszik az ajándékozottnak. Nekem öröm, hogy a munkám a helyén van. Nem ebből élek, megtehetem, hogy nem vállalom el a felkérést. Azt csinálok, amit akarok — mosolyodik el, összefoglalva az alkotói szabadság lényegét. Elköszönve azon tűnődök, hány élete lehet egy embernek, ha meri valósággá emelni az elképzelt szépséget, ahogy ezt Zsember Zoltán a rézlemezekkel teszi.

 

Kaszás Éva

 

Módosítás: (2013. január 15. kedd, 23:22)

 

Keresés a teljes weboldalon