Címlap Alkotók A díszkovács kétlelkűsége

SZABADTÉRI TÁRLAT A KERTBEN
Eltéveszthetetlen Ihász János háza a rácalmási Martinász utcában. Acélszobor jelzi a bejáratot, kicsit odébb különleges lámpatest kanyarodik a kapu fölé. Belépve szabadtéri kiállítás tárul fel, ami a lakásban folytatódik.

Meglepően illeszkednek az acél- és vasszobrok a kert sietve zöldülő növényei közé. A garázshoz madárház támaszkodik, benne fácánok, galambok, kacagányok, a tetején pedig egy fémgalamb egy hajdanvolt dunaújvárosi szoborból. Hátrébb kellemes árnyékot ad a diófa frissen kieresztett lombja a pad és asztal fölé. Itt egy kibomló acélrózsán akad fenn az átszűrődő napfény. A házigazdát követi két kutyája, Zsuzsi és Dóri, mintha minden elhangzott szóhoz nekik is közük volna. 
A kezdetekről kérdezem az alkotót. Napra pontosan emlékszik, amikor géplakatos tanulóként először belépett az öntöde tanműhelyébe:
— Fontos a dátum, 1966 és a hely is — magyarázza mosolyogva — rá negyven évre ugyaninnen, az öntödéből, csak a díszkovács műhelyből hagytam el a vasműt.
Közben sorsszerűen alakult az életútja. Szakmunkásként a lemezalakítóban kezdett, ahol egy ifjúsági műhely is működött, benne díszkovácsokkal:
— Be-benéztem, vonzott a kovácsmesterség. Sok mindenre megtanított Kertész Béla bácsi, ’73-ban az ő helyét vehettem át. Köszönet érte, ma is így gondolom, hisz azt csinálhattam egy életen át, amit szerettem — kezd egy hosszú történetbe, amelyből felvillan az egykori gyár légköre. Nem is vele kezdődött, hanem Béla bácsival, akinek a munkáit valahol látta Borovszky Ambrus, a vasmű akkori vezérigazgatója. Ő hívta be a gyárba, az újonnan kialakított díszkovács műhelybe. Sok minden készült itt, főleg ajándékok delegációknak, vendégeknek. Gyönyörű bronz­tálak, míves kézimunkák vitték a hírt a városról, a gyárról külföldre.
— Gép­la­ka­tos, ko­­vács, vasas szakma mindkettő — mondja Ihász János a későbbi szakmaváltásról, majd hozzáteszi: egy jó kovács felér több lakatossal.
Le is zárhatnánk itt, de hamar kiderül, többen is indultak annak idején géplakatosként a művészetek felé, Farkas Mihály festőművész neve is előkerül. Tanulással mélyült el a díszkovács mesterségben Ihász János, Buda­pesten végzett a Képző- és Iparművészeti Szakkö­zép­isko­lá­ban ötvös-díszkovácsként. Élvezte az elé táruló le­hetőségeket, szá­mos kiállításon mutatta be munkáit itthon és külföldön. Felvette tagjai közé a Magyar Szobrász Tár­sa­ság. Különös, ahogyan gondolatait acélba és vasba fogalmazza. Kérdezem, van-e közöttük különösen szerethető:
— Vala­men­nyit szeretem, hisz mindegyikben ott vagyok — zárja rövidre a választ. Nyugdíjról, egészségről, munkákról beszélgetünk. Kitűnik szavaiból, nem is a kézilabdában elkopott csípőízületek okozták a nagy fájdalmat. A váltás 2006-ban, a ki­mondott szó, mi­sze­rint nincs számára mun­ka, nagyobb ne­hézséget jelentett, mint csípőprotézisekkel újra­tanulni a járást.
— Sokat rajzolok — tesz elém egy mappát — lerajzoltam az unokáimat is. Elvitt vagy tizenöt rajzomat Rezső is — utal Móder Rezső Munkácsy-díjas képzőművészre — a szokásos kiállítására. Csakis szénnel dolgozom, azzal tudom kifejezni magam.
Előkerülnek réz plakettek, apró, míves domborművek is, mígnem a májusi zápor bekerget bennünket a lakásba. Elámulok a fémszobrok házi kiállításán. Polcokon, komódon, lépcsőfokokon sorakoznak az örökre megtartott alkotások, a Köpönyegforgató párttitkártól a Ma­gyarok vaskeresztjéig. Már-már azt hinném, hogy minden napját a szuterénben berendezett apró műhelyben tölti Ihász János, amikor a sportra tereli a szót:
— A műtét után sem szakadtam el a kézilabdától. Korábban első osztályú játékvezető voltam. Most, hogy nem tudok a fiatalokkal futni, zsűrielnök vagyok a meccseken. A kézilabda nagy szerelem — vallja be.
Végszóként említi meg a Dunaújvárosban látható munkáit. Egyik kovácsa volt a vasmű kultúrterem csillárjainak, de dolgozott a református templom csillárját készítő csapatban is. A Petőfi ligetben álló zenepavilon egyedül az ő munkája, de ő készítette el Rácalmás címerét is.

Módosítás: (2013. május 14. kedd, 21:24)

 

Keresés a teljes weboldalon