Címlap Arcok Egy sportos lokálpatrióta

Éva elköszönt

Ha nem volna mélyen sértő egy hölgyre nézve, azt mondhatnánk, a legrégebbi bútordarabok egyike volt a vasműben. Szinte egyszerre lépte át a felnőttkor és a gyár küszöbét valaha, most mégis úgy érzi, ez a negyven év, akár a pillanat, elillant.
Szép volt, tartalmas volt, nehéz tőle elszakadni, de most vége.

Számot vetett a múlttal, elbúcsúzott a kollégáktól, s miközben ruganyos léptekkel egy új élet felé vette az irányt, a kapun kilépve még egy utolsó pillantással agyába zárta a gyáróriás porral lepett udvarát. Gálné Sárközi Éva, a központi koordinációs főosztály főmunkatársa nyugdíjba ment. 

– Hogyan sikerült bekerülnie a vasműsök exkluzív csapatába? 

– Akkoriban még léteztek úgynevezett sportállások, ahol munkaidő-kedvezmény segítette a sportolók felkészülését. Én már akkor is sportoltam, a Dunaújvárosi Kohász válogatott kajakosa voltam. 1973-ban, a gimnázium utolsó évében, amikor a város legjobb ifi sportolójának választottak, felajánlást kaptam, hogy érettségi után jöhetek a vasműbe dolgozni. Így kezdődött. 

– Aztán bejárta a fél Dunaferrt. 

–  Igen, afféle örökmozgó voltam, szerettem a változatosságot, az újabb kihívásokat. Az első munkahelyem a nyugdíj-előkészítő volt, ahol Vincze Ida nénitől tanultam meg, hogy mit is jelent felnőttként, precízen, pontosan, felelősséggel dolgozni. Aztán dolgoztam a MEAF-laborban, voltam számlaellenőr, közművelődési előadó, később konferenciaszervező és klubvezető is, összesen nagyjából 15 helyen dolgoztam a gyáron belül, csupa érdekes területen. Legjobban talán a munkaverseny-előadói munkámat szerettem, ennek révén megismertem az egész Dunaferrt, az összes gyáregységet, a technológiai folyamatokat. Közben férjhez mentem, és megszülettek a lányaim is, Anna és Tímea. A különböző munkakörökhöz sokféle képesítés kellett, így szinte mindig iskolába jártam a munka mellett. Több középfokú szakképzettség után 1996-ban, a pécsi JPTE főiskolai karán művelődésszervezői diplomát szereztem. Utolsó vasműs munkahelyem a központi koordinációs főosztály volt, ahol főmunkatársként a gyorsposta ügyintézése volt a feladatom. 

– Azért a sport sem maradt ki az életéből. 

– Valóban, a mozgás máig része a napjaimnak. A gyerekek születése után a versenyszerű sporttal felhagytam, de arra mindig törekedtem, hogy a tömegsport lehetőségeit minél jobban kihasználhassam. Nagyjából hat éve aztán új sportágba szerettem bele, az itthon is mindinkább elterjedő sárkányhajózásba. Van egy remek csapatunk, a MastersKék, akikkel nem csak nagyon komolyan készülünk a különféle hazai és nemzetközi versenyekre, hanem most már valóban figyelemre méltó sikereket is a magunkénak mondhatunk. Legszebb eredményünk az idei, Szegeden rendezett 11. IDBF Sárkányhajó Világbajnokságon, a Szenior B korosztályban, kishajó kategóriában szerzett világbajnoki győzelem, amire roppant büszkék vagyunk. 

– Mihez kezd a hirtelen megnövekedett szabadidejével?

– Unokáim még nincsenek, úgyhogy az időmet és az energiámat egyelőre a sportnak szentelem. Emellett biztosan sokat sétálok is majd a kutyámmal az imádott Duna-parton. Elfogult lokálpatrióta vagyok, feltétel nélkül szeretem a várost és a vasműt a szépségeikkel, hibáik­kal együtt, és nagyon büszke vagyok, hogy negyven éven át ebben a közegben hasznosíthattam magamat. 

Módosítás: (2013. szeptember 17. kedd, 22:16)

 

Keresés a teljes weboldalon