Címlap Arcok Embert próbáló évtizedek az acéliparban

Aktív pihenés következik

Marczis Gáborné imádott unokáival Marczis Gáborné dr. tizenegy éven át volt igazgatója a Magyar Vas-és Acélipari Egyesülésnek, az év elején vonult nyugdíjba. Pályájáról, az acéliparban történt változásokról, az egyesülés elmúlt bő egy évtizedéről kérdeztük.

— A miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem elvégzése után Ózdon dolgoztam több mint harminc éven át különböző beosztásokban — kezdi kérdésünkre a visszatekintést az ismert acélipari szakember —, de mindig a kohászat területén. A kutatás-fejlesztésen kezdtem, majd a Rúd- és Dróthengermű következett, a mai Ózdi Acélművek Kft. Műszaki osztályvezető, főmérnök, gyáregységvezető, majd igazgató beosztásokban dolgoztam közel tizenegy éven át. Időközben kis kitérővel az Ózdi Kohászati Üzemek értékesítési főosztályát vezettem. A dolgozók meghívására az 1991-ben megalakult Finomhengermű „Munkás” Kft. (az ország első dolgozói többségű kft.-je) ügyvezető igazgatója lettem, és a rendkívül tőkeszegény társaságot eredményesen vezettem több mint tíz éven át. Forgóeszköz nélkül, 650 fő foglalkoztatásával, közgazdaságilag nonszensznek nevezett helyzetben kezdtük meg működésünket, és emberfeletti munkával folyamatosan fenntartottuk a termelőtevékenységet, már akkor több milliárd forintos árbevétellel. A tőkeszegénység miatt befektetőt kerestünk, és 2001 végén a legnagyobb alapanyag-beszállító 250 millió forint tőkét emelt. A társaság még további öt éven át működött, ezt követően került felszámolásra.

— A tőkeemelés idején került az MVAE-hez, miként?

— Az MVAE-ben 2002. január 1-jén kezdtem meg a munkát. A Finomhengermű „Munkás” Kft. már tagvállalata volt az egyesülésnek, abban az időben elnökhelyettes voltam ott. Igazgató elődöm már nem vállalta tovább az egyesülés vezetését. Ezért minden tagvállalatot megkérdeztek az utódlásról. Az Igazgatótanács éppen aznap választott igazgatóvá, amikor a régi cégemhez megérkezett a tőkeemelés.

— Hogyan hagyta ott Ózdot?

— A Dunántúlon születtem, egy kis faluban, Tüske­váron, Veszprém megyé­ben. Középiskolába is a Veszprémi Vegyipari Tech­nikum színesfémipari tagozatára jártam. Az egyetemen ismertem meg férjemet, tankörtársam volt, az Ózdi Kohászati Üzemek ösztöndíjasa. Így kerültünk Ózdra. Ő a Durvahengerműben dolgozott különböző beosztásokban, majd a privatizációt követően a Peko Művek műszaki igazgatója lett, de rendkívül korán, negyvenöt éves korában szívinfarktusban meghalt. Fiam időközben elvégezte a Miskolci Egyetemet, gépészmérnök lett, lányom pedig közgazdász. Mindketten Budapesten kezdtek dolgozni, így érthető, hogy a főváros felé kezdtem orientálódni. Gyerekeim jó képességűek, a saját szakterületükön sikeresek, büszke vagyok rájuk. Az Ózdon eltöltött több mint harminc év azonban nem múlt el nyomtalanul, hiszen életem aktív időszakának nagy részét ott töltöttem. Ott éltem meg a rendszerváltást, a kohászat leépülési folyamatának nagy részét. Embert próbáló évek voltak. A volt lakásom és a sok barát, ismerős ma is megmaradt.

— Milyen változásokat hozott az elmúlt tizenegy év az egyesülés életében?

— Igen jelentős változások történtek: 2001-ben még huszonhat tagvállalatunk volt, árbevételük 67 százaléka belföldi eladásokból származott, az állami tulajdon részaránya 57, a külföldié 21,7 százalék volt. A foglalkoztatott létszám 11 560 fő. Az acél készáru import a felhasználás 57 százalékát tette ki. Mára tagvállalataink száma az összevonások, végelszámolások, felszámolások miatt tizennégyre csökkent, és kettő felszámolás alatt áll. Az árbevételnek ma már csak mintegy harminc százaléka származik a belföldi eladásokból. Tagvállalataink közel kilencven százaléka külföldi tulajdonban van, a többi belföldi magántulajdon. A foglalkoztatott létszám közel a felére, 6000 fő alá csökkent. Az import rettentően megnőtt, ma már 80 százalék fölött van. Az EU-hoz való csatlakozás előtt volt piacvédelem — az egyesülés rendkívül sokat harcolt a gyártók érdekében ezért, nem eredménytelenül —, ma már a szabad verseny szellemében áramlik az áru, az eredmény kézzelfogható. Az MVAE működésének finanszírozása is átalakult, 2001-ben huszonheten dolgoztak itt fő munkaidőben, ma már csak hatan. A szakmájukat, volt munkahelyüket szerető, nagy tapasztalattal bíró nyugdíjas munkatársakkal kiegészülve, a számítógépes alkalmazásainkat kiaknázva meg tudtuk őrizni az egyesülésben évtizedek során felhalmozott adatbázist, tudást, ismeretanyagot, elismertséget, kapcsolatrendszert hazai és nemzetközi szinten egyaránt. Aktívan veszünk részt Európa és a világ acéliparát tömörítő szakmai szövetségek munkájában. Közvetlen kapcsolatot építettünk ki az EU-ban az acéliparhoz kapcsolódó, hazánkat képviselő intézmények, minisztériumok munkatársaival, valamint a hazai szakmai szövetségekkel.

— Most mivel tölti az idejét, és milyen tervei vannak?

— Jelenleg még az átadás-átvétel folyamata foglal el. Igyekszem a korábbi, alaptermészetemből fakadó, átlagot meghaladó munkatempóval, a legjobb tudásom szerint minden információt, kapcsolatrendszert átadni. Szilárd meggyőződésem, hogy a Magyar Vas-és Acélipari Egyesülésre, az itt felhalmozott szaktudásra, kapcsolatrendszerre még sok-sok éven át szükség van. Szerencsés embernek érezhetem magam, számtalan elismerésben, kitüntetésben volt részem. Csak a legjelentősebbeket említem: Állami Díj, Műszaki Alkotói Díj, Gábor Dénes Díj, Eötvös Loránd Díj. Életfilozófiám mindig a kemény, kitartó, becsületes munka volt. Soha nem az elismerésért dolgoztam. Életem legnehezebb időszakában írtam és védtem meg kandidátusi disszertációmat, és szereztem meg a műszaki tudomány kandidátusa tudományos fokozatot és a doktori címet (PhD). Természetesen nem tudok és nem is akarok egyik napról a másikra teljesen visszavonulni. Számos szervezetnek vagyok a tagja, ahol eddig nem volt elegendő időm a részvételre. Szeretek a hegyekben túrázni, kerékpározni, más országok városait felfedezni. Tervezem, hogy több angol és német nyelvű könyvet olvasok majd. Hosszasan tudnám sorolni, hogy mi mindennel szeretnék foglalkozni. Mindezek felett viszont a legfontosabb, hogy két imádott unokámmal több időt tudjak eltölteni (képünkön körükben látható — a szerk.).

 

Kőhalmi Kálmán

 

Módosítás: (2013. január 15. kedd, 23:51)

 

Keresés a teljes weboldalon