Címlap Gyári élet Hetvenöt év ezerkétszáz fokon

SZENEK KEVERÉKÉBŐL KÉSZÜL A JÓ KOKSZ
Távol esik a kokszoló a főkaputól…Mint egy hosszú lánc első láncszeme, ahol tulajdonképpen az integrált acélgyártás kezdődik, hiszen a kokszoló a technológiai sor első állomása. Közepén helyezkedik el a kemence üzem. Laikus szemmel hatalmasabb, forróbb és feketébb, mint amit a képzelet jósolt.

 

A tövében a kék eget keresve azon tűnődök, rengeteg sok munkával miért épít az ember egy olyan monstrumot, ami aligha viseli el a barátságos jelzőt? Barátságosak viszont az itt dolgozó emberek, akik évtizedek óta őrzik és kiszolgálják az ezer fok fölé hevített óriás kemencét. Hozott anyagból, különféle bányákból kapott szenekből dolgoznak. Hihetném, csakis jó szénből készül jó koksz. Azt már Csapó József üzemvezető magyarázza el, hogy a legjobb koksz a jó minőségű feketeszenekből összeállított kokszolói elegyből készíthető:
— Ismerjük a szeneket, mint kokszgyártók, de a szénelőkészítő üzem állítja össze a kamrákba kerülő elegyet. Érkezik ide Észak-Ame­rikából, Ko­lum­biából, de jött már Indonéziából és Ausztráliából is szén. Euró­pából leggyakoribb a lengyel és cseh szén. Igazán jó kokszot többféle szén keverékéből lehet gyártani. Egy beszélgetésben csak érinteni, érzékeltetni lehet a munkánk lényegét, az üzem működését — mondja. — Nagyon röviden összefoglalva, a kokszolás folyamata a következőképpen zajlik: zárt térben levegő kizárásával a szénelegyet hevítjük. A magas hőmérséklet hatására az illóanyagok eltávoznak, a nem illó anyagok szilárd koksszá sülnek össze. A kokszoló lelke a kemence, de a szénelőkészítő és a vegyi üzem nélkül nem működhetnénk, szoros kapcsolat van közöttünk. A kemence üzemhez tartozik az I-es és a III-as kokszolóblokk, a száraz kokszoltó berendezés a hőhasznosító kazánokkal, gőzturbinával együtt. A blokkok, amelyek tűzálló falazatát az indításukkor — 1956-ban, illetve 1986-ban — felhevítettek kb. ezerkétszáz fokra, azóta is megszakítás nélkül, folyamatosan működnek. Megállítani nem lehet őket, mert akkor a tűzálló szilika téglafalazat visszafordíthatatlan károsodást szenved. Azt mondják a nyugdíjas öreg kollégák, hogy ’56-ban minden leállt a gyárban, csak a kokszoló és az erőmű ment. Egy kokszolót legalább huszonöt-hetvenöt évig terveznek működtetni és gondos kezek munkájával, odafigyeléssel meg is érhetik ezt az időt.
Úgy beszél a kemence üzemről Csapó József, mintha gyerekkori álma lett volna jelenlegi munkája, pedig nem teljesen így van, más pályára készült. De ma már ez az élete. Napi pontossággal jegyezte meg belépésének időpontját is. A főiskolai éveket lezárva kezdett itt 1982. augusztus 2-án. Egy évvel korábban nősült meg, felesége ajánlotta neki a kokszolót azzal együtt, hogy ismerte a körülményeket.


— Munkát kellett vállalnom, mert édesapámat az 1956-os esmények miatt feketelistára tették és engem emiatt nem vettek fel oda, ahol el akartam helyezkedni. Így kerültem a kokszolóba és itt láttam később — megismerve a munkát és az idősebb szakembereket — előmeneteli lehetőséget. Fűtésellenőrként kezdtem, végigjártam a lépcsőfokokat a jelenlegi beosztásomig. Hatalmas tömegű tűzálló téglákból épített, 1150-1300 fokos fűtőfalakon keresztül hevítjük a szenet, a kész koksz is ezer fokos. Nyáron nagyon meleg van, a „kemencetetőn” nem ritka a 70-80 fok sem. Télen az egyik oldalon az izzó koksz hője, a másikon a mínuszok. Embert és gépeket próbára tevő körülmények között kell teljesíteni nap mint nap az itt dolgozóknak. Azt mondták a régi öregek, aki az első nyarat túléli itt, az megmaradhat kokszolósnak. Valahol ez igaz is. Többen dolgoznak még itt olyanok, akik a nyolcvanhatos beruházáskor kerültek ide. Jó a csapat, mindig számíthatunk a régiek tudására, tapasztalatára. Kokszolási technológiát Magyarországon nem tanítanak. Másutt, Európában, Németországban, Lengyelországban, Orosz­ország­ban egyetemi szintű a szakirányú képzés. A kamrák fűtése nem egyszerű feladat, kicsit más tízezer tonna tűzálló falazat hőntartása, 2112 égővel, mint az otthoni gáztűzhely bekapcsolása. Egyre kevesebb a létszámunk, az idősek elmennek, helyettük nem kapunk fiatalokat, akiknek már itt kellene tanulniuk a szakmát. Háromszáz főről már kétszázhuszonötre fogytunk, de a termelt koksz mennyisége változatlan. A meglévő gárdával tavaly egymillió tonna környéki mennyiségben toltunk ki kokszot. Szerencsére a kollektíva összetart, a nehézségek ellenére a jókedv és a szerencse átsegít a problémákon. Világfájdalmas arccal nem lehet munkába menni sehová!
Az irodai beszélgetés után kinn a terepen perceken belül megértem, és megérzem, amit az üzemvezető néhány mondatban összefoglalt. Városi tér is lehetne a hármas blokk környéke, csak itt minden fekete a széntől. Háztömbnyi a kemence, az oldalán méretes, fura szerkezettel. Kiviláglik egy ember foltnyi kobakja a fekete és szürke tónusaiból. Egy pillanat múlva emeletnyi magasságú nyílás engedi szabadon az izzó szén látványát. Néhol fehérlik, másutt vörösbe hajlik, mintha a Napba, vagy a kohóba néznénk. Az én szememnek ezer fok fölött minden anyag egyforma. Liftbe lépünk. Az indítógombok fölé valaki bekarcolta: „Jó szerencsét!”, pedig nem is bányába szállunk alá, hanem a hatalmas kemence tetejére megyünk. Meglepetésemre itt is emberek dolgoznak izzó szén és gázok társaságában. Marczi István például felszállócső-kezelő.
— Az építőiparban dolgoztam régebben, az ország minden pontján. A kokszolóban ’90 márciusában kezdtem. Itthon vagyok, jó a társaság, elfogadható a kereset. Igen, nyáron meleg, télen hideg, és sokszor egyhangú fentről is a látvány — jegyzi meg, miközben érvel munkahelye mellett. Lányai vannak, így szóba se kerülhetett, hogy követnék a pályán. Bár, a fiatalabb férfias szakmát választott, karosszérialakatos lett. Kisírta magának — teszi hozzá mosolyogva. Munkájáról szólva elárulja: ránézésre tudja, hol tart a koksz, ha benéz egy kamrába. Elképzelem, hány pillantás szükséges, hogy árnyalatokat lásson a nagy fényességben.
Kitárul a tér a blokk tetején. Innen nézve valószínűtlenül fehérek a habfelhők a ragyogóan kék égen. Műszak végéhez készülődik Berke Zoltán pajzskocsi gépkezelő. Szakkifejezésekkel magyarázza el, mi a feladata:
— Kitoljuk a kokszot, ráállunk egy kosárszerkezettel, majd továbbítjuk a megfelelő helyre. Most negyvenhat fok volt a gépen, télen 1-2 fokra hűl le a levegő. Körülményeinket jellemzi a füst, a gáz, a meleg — sorolja panasz nélkül, tényszerűen. Nem rejti véka alá, az anyagiak miatt jött ide ’92 februárjában. Úgy gondolja, nyugdíjazása is itt indul majd el.
Szekeres Ferenc darus nyugdíjba menne, ha engednék.
— Azt mondják, pótolhatatlan személy vagyok. Kértem én már három éve is a nyugdíjazásom, hisz több mint negyven éve dolgozom a magasban. Jó a kilátás, de egyedül vagyok — jegyzi meg. Elárulja, a hengerművekből jött át. Évődök, miszerint a hengermű fényesebb, de ő megvédi a kokszolót:
— Kint a szabadban dolgozom, tiszta időben ellátok Baracs végéig — azt már én teszem hozzá, hogy jó a humoruk az itt dolgozóknak.
— Mit csináljunk? — tárja szét a karját. — Az élet nem túl vidám, ha csak mi fel nem dobjuk egymást… És máris repülnek a mosolyt kiváltó félmondatok a műszakváltás-hozta találkozásoknál. Végtelen időkről, bizalomról árulkodnak a szavak a kíméletlen környezetben. Azt mondják, az ember, ha jót akar magának, nem épít hetvenöt éven át, ezerkétszáz fokon izzó monstrumot. Kivéve, ha a nyersvashoz éppen koksz kell.


 

 

Módosítás: (2013. július 13. szombat, 10:34)

 

Keresés a teljes weboldalon